Kocsi (Csihák György)

Jelen elmélkedésem során két olyan kérdés merült fel bennem, ami megítélésem szerint az egész magyar történelemkutatás számára fontos lehet, megválaszolni pedig nem tudom. Igaz, a tudományos kutatásnak nem elsődleges feladata a kérdőjelek szaporítása, szabad legyen mégis előadnom. 
Az egyik, hogy egyetlen adatot, de még ábrázolást sem találtam Árpád honfoglaló népének kocsijáról, se igásállataik szerszámáról. Pedig mindmáig, bizonyos történelemírásban rablókként szerepelnek. Viszont egyetlen írott forrás sem emlékezik arra, hogy ezek az eleink szekerekkel vonultak volna, például nyugati hadjárataik során. A sok rablott holmit, már akkoriban is kocsikon hordták. 
A másik, hogy az eurázsiai lovasnépek igásállatairól és felszereléséről bő adattárral szolgálhatok, beleértve a keltákat és hozzávéve a rómaiakat is. Viszont feltűnő, hogy szinte egyidőben a tehervontatásra alkalmazott állatok szerszámozása – a most általam kettévágott Eurázsiában – keleten teljesen eltér a nyugatitól. Miként lehet ez, amikor a kelták azt állítják magukról, hogy a Kaukázusból indultak Nyugatra szárazon és vizen. A régészek fel is tárták emlékeiket Anatóliában, a Kárpát-medencében, a Noricumban és végül a Brit szigeteken. 
Ez az a két – szerintem igen fontos – kérdés, amire nem találtam feleletet és felhívom rá a kutatók figyelmét. Kezdjük az elején. 
Gyermekkoromban tanultam, hogy a kocsi magyar találmány, szülőfalúja a magyar Kocs község. Egyesületem tagja, a Szatmári Múzeum néhai kitűnő néprajzos igazgatója Farkas József, az első, benidormi őstörténeti találkozónkon szerepelt „Kígyóábrázolások szatmári szekereken” című előadásával (Acta Historica Hungarica Turiciensia I/1, 51. old.). Dolgozatában óvatosan utalt igen ősi összefüggésekre. A vitából egyértelműen kiderült, hogy azok a bizonyos kígyók kapcsolódhatnak az Ecsedi-láphoz, de lehetnek távolabbi összefüggéseik is. Annyi minden esetre kiderült, hogy van magyar kocsi, és Farkas múzeuma udvarán ma látható, a mindmáig egyetlen magyar szekérgyüjtemény. 
A magyar kocsi-hitet továbbtáplálta, a budakalászon talált pici agyagkocsi, amit a régészek a bronzkorba helyeztek. Ez igen régi dolog, kivált, ha hozzávesszük, hogy egyes kutatók feltételezik, hogy a bronzkor a Kárpát-medencében előbb kezdődött, mint a világ többi részén. Ezekután már nem tűnik véletlennek, hogy ennek a járműnek „kocsi” neve ma Európa-szerte fellelhető: megtalálható az u.n. szláv nyelvekben, a német Kutsche, az angol coach, a francia chariot, az olasz carro szóban. 
Ha lehet, a képet még élesebbé teszi, hogy a Nyugat-római Birodalom bukása után, a parányi Bizánc kivételével Európában, a szó szoros értelmében minden összeomlott. Az akkori indoeurópaiak, a magukhúzta kétkerekű talyigáival össze-vissza kóboroltak és azt is pusztították, ami még élt. A földrajzi és etnikai „Európa” keletkezésétől Árpád népének honfoglalásáig eltelt mintegy négy évszázad alatt egész Európában egyetlen említésre méltó épület jött létre, Cara-ulu (Nagy Károly) által az avaroktól összerabolt „3O szekeret megtöltő arany és drágaság” egy részéből, Aachenben emelt dóm 8O7 és 814 között. Halálával abba is maradt a munka és ezután 15O évig nincs jelentős építkezés. Európa a 9. század végéig nem tud felmutatni egyetlen szobrot, egyetlen festményt, egyetlen új várost, egyetlen eredeti irodalmi alkotást. 
De később is. Hiányzik a ló az egész lovagkor művészetéből. Van képi ábrázolás, de nincs szobor. Egyet találtam Bamberg katedrálisában, amely, amint egy dolgozatomban igazoltam (Acta XIV/4, 44-47. old.) a mi derék Sztefanosz, későbbi nevén István királyunkat ábrázolja olyan lovon, mint amilyeneket régészeink ábrázolnak Árpád népének honfoglalói anyaga alapján, s mint amilyenek a Sanszi agyaghadsereg hun lovai, Kr. előtt 246 tájáról – amint azt szintén egy dolgozatomban bizonyítottam (Acta XV/4). 
Nincs vita a kutatók között atekintetben, hogy az állat megszelidítése a két folyamköz (Turáni-Alföld és Mezopotámia) népének teljesítménye. Ezek lettek a nagyállattartók, az üngürüszök, más néven hunok illetve szkíták, vagyis a lovasműveltség népe. Ezt a műveltséget Marx is kiemelte az általa meghatározott termelési módok, vagy társadalmi formák közül és „ázsiai termelési mód”-nak nevezi. Minden eredeztetési elmélet szerint a mi népünk biztosan ebbe a körbe tartozik. Márpedig a kocsi a nagyállattartók találmánya, így biztosan a miénk is. 
Ezzel dolgozatom be is fejezhetném, mert a továbbiakban főleg kocsikat mutatok – amik sokak számára ismertek. Nem mutatom az indoeurópaiak kétkerekű talyigáit, mert nincs korabeli ábrázolása, csak elképzelések, de az biztos, hogy kerék gyanánt egy hengeralakú fatörzs egy szelete szolgált, két kereke volt és többnyire ember húzta. De, azért a képsor végére tartok egy meglepetést. 
Minden esetre, a képek beszélnek. Ezt nemcsak azért említem, mert az eddig ismert valamennyi ősi írás képírással kezdődött. Említem, a kitűnő Baráth Tíborra hivatkozva is, aki ezidáig, a magyarok közül egyedüliként tanította, hogy miként kell nemcsak a képeket, de a szobrokat is olvasni. László Gyula írta nekem amikor panaszolám, hogy első magyar őstörténeti találkozónkra míly kevesen jelentkeztek: „A legjobb őstörténeti találkozókat Kolozsvárt, Baráth Tíborral kettesben tartottuk.” A szixtuszi kápolna festőjét bezárták a kápolnába amíg dolgozott, s csak akkor engedték ki, amikor a bizottság a munkáját átvette. A szerencsétlen flótás egész addig nem tudta, hogy megégetik, vagy megfizetik? 
És most nézzük a képeket. 

A képek letölthetőek innen!