Japán, az eurázsiai felkelő nap országa (Bérczi Szaniszló, Budapest, 2000)

Eurázsia legkeletibb nagy műveltségi közössége Japán. Agglutináló nyelvet beszélő népek lakják, s így, eurázsiai értelemben is, távoli rokonaink. Ha történelmük fejlődését tekintjük, még inkább megerősödik ez az érzésünk, mert önerőből, más környezetben, de egy európai feudalizmushoz hasonló állami működést szerveztek meg és működtettek hosszú időn át. A modern Japánt 1868-ban a Meidzsi reform alakította ki. Közeli ez a dátum a mi Kiegyezésünkéhez.
Japánt erőteljesen alakították az Ázsia keleti tartományaiból érkező hatások, ezért Japán történelme a koreai és a kínai kapcsolatok hármasságában jól nyomon követhető. De éppen, mert az ázsiai hatások sokszor végigsöpörtek a sztyeppén, több közös pont van, ami a magyar és a japán történelemben is megvan. Egyik ilyen pont a mongol invázió az 1200-as évek első harmadában. Nálunk a Tatárjárás nagy pusztítást végzett, Japán partjainál a nagy inváziós sereget egy hatalmas vihar szétszórta, s a kisebb méretű támadásokon túl a mongolok ott nem okoztak országos méretű pusztítást.
De a kiemelkedőbb japán eseményeket a korábbi időket tekintve is a világtörténelmi párhuzamokkal vázoljuk föl. Talán az eurázsiai szkíta korra mennek vissza azok a cserép-csörgők, melyekből szép számmal találunk, - nagyobb mérettel ugyan, mint a szkítákéi, - a Tokiói Nemzeti Múzeumban. Ugyancsak cserépfigurák, de nagyméretűek, - harcosok és lovak - az úgynevezett haniva szobrok. Látványuk fölébreszti emlékezetünkben Cs’in Shi-Huang Ti kínai császár agyaghadseregének emlékét. Aki ma megérkezik a Narita repülőtérre, két emberméretű haniva harcossal találkozik. A haniva szobrok is temetkezési emlékek. A mi korai avarkorunk idején, a Kr. u. VI. században épült nagy, "kulcslyuk" alakú halomsírokra helyezték őket. E halomsírokba temetkeztek a japán császárok az V.-VII. században, amit Kofun korszaknak is neveznek.
A Kofun korszak, a kulcslyuk alakú halomsírok korszaka, a japán központi állam kiépülésének ideje. Japán középső vidékén, a térképen a Kyotó-Osaka vonaltól kissé keletre szerveződött meg előbb a Yamato udvar, majd az Asuka-völgyi, a Nara, majd Kiotó központú császári székhely. Kiotó ezer éven át volt a japán császárság székvárosa, s maradt szimbolikus főváros akkor is, amikor 1600-tól 1868-ig a keleti Edóból (a mai Tokióból) a sógunok kormányozták Japánt.
Érdekessége a japán műveltség-rétegződésnek, hogy a bronz és a vas megjelenése a régészeti anyagban csaknem egykorú. Mindkettő Kínán és Koreán át érkezett, s jellemző a korai fejlett fémművességre, hogy a VI. századból lovas párbajban használt lófejpáncél is fönnmaradt. Ugyancsak megcsodálhatják a hazánkban is szép számmal élő, de Japánban is nagy hagyománnyal rendelkező fegyverértő, egykor kardforgató látogatók a fegyveracél remekeket a Tokiói Nemzeti Múzeumban. Már a IX.-X. századtól maradtak fönn szép pengék, s egy-egy szamuráj-kard a Fujivara korszakból (a mi Árpád házi királyaink idejéből) nem számít ritkaságnak, míg a mi "Attila kardunk" is csak Bécsben maradhatott meg a vérzivataros századokból. Kétségtelen, hogy a szigethelyzet jelentős kulturális védelmet is jelentett Japánnak.
A mi Árpád kori honfoglalóink Kárpát-medencei majd Nyugat-eurázsiai portyázásai idején, a 800-as évektől kezdve, már a Fudzsivara család adta a legtöbb császárnét a japán császári háznak. Ez a korszak Japánban a mi III. Béla királyunk idejéig tartott. A XII. század végén két nagy nemzetség harcolt a császári trónért: a Heike és a Gencsi nemzetség. Három évtizedes uralkodás után a Heike nemzetség a Danno Uránál, 1185-ben megvívott nagy csatában vereséget szenvedett. A gencsik kialakították a kamakurai sógunátust.
A mi törökdúlásos időink kezdetén, Mátyás halála után, Japánban is hosszú ideig belső bizonytalanság és kiskirályságok (helyi katonai vezetők) véres harca gyöngítette az országot, mígnem a XVI. század második felében három fontos sógun (körülbelül a mi nádori méltóságunknak felel meg) Oda Nobunaga, Hideyosi Toyotomi, és Tokugawa Ieyasu katonai szervező munkával helyre nem állította a központi kormányzást és meg nem szervezte az 1868-ig fönnálló erős japán államot. E három katonai vezető korára esik a japán várépítészet fénykora. Füzetünkben ezekből az időkből a Himedzsi várkastély főépülete szerepel. A rend 1600 táján történt megszilárdítását könnyen köti össze a magyar történelmet ismerő olvasó a magyar Bocskai szabadságharccal, ami 1604-1606 között zajlott, s megszilárdította, legalább az Erdélyi fejedelemséget. A nevezetes szekigaharai csata 1600-ban volt Japánban, s itt dőlt el hosszú időre a rend, ebben a csatában győzött Tokugawa Ieyasu, s utána még csaknem 300 éven át a Tokugawa családból kerültek ki a sógunok. A Tokugawák a korábbi Kiotó helyett a keleti Edóba, a mai Tokióba helyezték át az állam székhelyét. Később, az 1686-os Meiji reform után, a győztes császári udvar is ide tette át a székhelyét. A kialakult edói központ a mai Japán területi középtájának is jobban megfelel, mint az ősi Kiotó.
Kifestő füzetünk néhány élményszerű alkotást villant föl a japán művészetből. Az alkotások nagy vonalakban az időrendet is próbálják követni. A bemutatott munkák sorát a híres XXI. századi rajztekercsnek, a Csódzsu Gigának felejthetetlen állatfiguráival zárjuk. Négy ilyen tekercs maradt fönn, de sajnos szöveg nélkül. Csak sejtjük, hogy a korabeli élet fonákságait jelenítette meg a rajzoló mester, ironikusan, emberies állatfigurákba, nyuszik és békák, majmok, szarvasok és vaddisznók alakjába rejtve a korabeli karaktereket.
Japán a magyar szemnek és léleknek egy ismeretlen ismerős. Varázslatos világ, melyhez e füzettel talán az első kis vezetőt kapja kézhez a tisztelt olvasni-rajzolni szerető útitárs. Útitárs, mert az életben mindannyian útitársak vagyunk, bölcsőtől a sírig, s ha élményt adó ismerősökkel találkozhatunk, mint mi magyarok japánokkal, akár csak ha a művészeti alkotásokban is, akkor kinyílik a szívünk, elfelejtkezünk a világ bajairól, térbeli és időbeli utazásra indulunk képzeletben, s szeretettel gondolunk a távoli alkotó mesterekre, akiknek meg esetleg a mi magyaros alkotásaink jelentenek hasonló úti élményeket.


A füzet első borítója.


A füzet hátsó borítója.

Budapest, 2000, június 20.

Letölthető kiadvány